Posted in 1, Fotó portfólió on november 9th, 2008
.
Sensus ergo cogito.
.
ŐSZI CHANSON
Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sirok,
s elém sok
tűnt kéj kél.
Óh, múlni már
ősz! hullni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél..
Paul Verlaine – ford. Tóth Árpád
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON
Útra kelünk. Megyünk az Õszbe,
Vijjogva, sírva, kergetõzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk,
Valahol az Õszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az õszi avaron.
Ady Endre
FIVE MILES OUT
falling, falling
What do you do when your falling you’ve got 30 degrees and your
stalling out
And its 24 miles to the beacon there’s a crack in the sky and the
warnings out
Don’t take that dive again
Push through that band of rain
Five miles out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Your number 1 anticipating you
Climbing out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Your number 1 anticipating you
Mayday, Mayday, Mayday
Calling all stations
This is Golf Mike Oscar Victor Juliet
IMC CU.NIMB.ICING
In great difficulty
Over
The traffic controller is calling
Victor Juliet your identity
I have lost in the violet storm
Communicate or squalk emergency
Don’t take that dive again
Push through that band of rain
Lost in Static 18
And the storm is closing in now
Automatic 18 – Got to push through – Trapped in living hell
Your a prisoner of the dark sky
The propeller blades are still
And the evil eye of the hurricane’s
Coming in now for the kill
Our hope’s with you – Rider in the blue
Welcome’s waiting, We’re anticipating
You’ll be celebrating, when you’re down, and breaking
Climbing out – climbing climbing
Five miles out – climbing climbing
Five miles out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Climbing Climbing
Five miles out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Climbing Climbing
Climbing out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Climbing Climbing
Five miles out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Climbing Climbing
Climbing out
Just hold your heading true
Got to get your finest out
Mike Oldfield
ÁLMODTAM EGY VILÁGOT
Időm kevés mégis hajt valami tovább
kormos városomban rám nem várnak csodák
hajszolt kutyák futnak az út menti porban
új filmeket adnak a régi mozikban
Fáztam eleget az utcák kövén
falhoz dőlve rád vártam én
hosszú vonat síneken kóboroltam tovább
időm kevés – mégis hajt valami hozzád
Titkaid nem őrzi senki meg
de szívemben a dal megmarad nekem
újra átélem örök hangjait
ha szól az ének – álmodom a világot veled
Álmodtam egy világot magamnak , itt állok a kapui előtt
adj erőt , hogy be tudjak lépni , van hitem a magas falak előtt !
Edda Művek
A HOLLÓ
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbõl vén bazár,
Lankadt fõm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
“Vendég lesz az”, így tûnõdtem, “azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betûvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymû zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
“Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késõ vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S “Uram”, kezdtem, “avagy Úrnõm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fõm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: “Lenóra!”, – halk, sóvár
Hangon én búgtam: “Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: “Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!”
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csõrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: “Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, õs nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?”
S szólt a Holló: “Sohamár!”
Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: “Sohamár.”
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. “Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll.”
S szólt a Holló: “Soha már!”
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
“Úgy lesz”, szóltam, “ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: “Soha – soha már!”
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dõlten tarka eszmét sorra szõttem,
Elmerengtem, eltûnõdtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, õs, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: “Soha már!”
Ekként ültem, szõve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Õ nem nyomja, – soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sûrûjén látatlan égnek
Füstölõk s a szõnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
“Bús szív!”, búgtam, “ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hûs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”
“Látnok!”, nyögtem, “szörnyû látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”
“Látnok!”, búgtam, “szörnyû látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
Szólt a Holló. “Soha már!”
“Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, “menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csõröd a szívembõl! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem ûzi tél, se nyár,
Szörnyû szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, – soha már!
Edgar Allen Poe – ford. Tóth Árpád
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetôre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szeretô anya.
És valóban ôsszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szemébôl is látszik, hogy csak
Álmos ô, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altatódalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -
Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergô természetet.
Petőfi Sándor
A REMÉNYHEZ
Földiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. —
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Vólt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt. —
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! —
Isten véletek!
Vörösmarty Mihály
A KISHERCEG (részlet)
- Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy “megszelídíteni”?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád.
Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra.
Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…
- Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…
- Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…
- Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.
Antoine de Saint-Exupéry
HAIKU
Patanyom-tócsa,
megrekedt árok: mindegy –
csak szomjunk oltsa,
s fenne tört arcunk
úgyahogy megvillanjon:
idejutottunk.
Kányádi Sándor
TÁJVERS
Ott, a völgy túloldalán az ófalu,
csak az alvég látszik belőle és a közepe,
a felvéget eltakarja a hegy,
a hegyen temető,
a temetőben sok sír,
itt, a völgy innenső oldalán az újfalu,
itt a házam,
itt lakom,
itt pergetem tenyeremből életem homokját,
csak ritkán megyek át,
pedig sokszor kellene,
de nem nagyon érek rá,
és félek is kissé,
így hát többnyire innen nézem a holtakat,
ha meghaltam,
átvisznek majd oda,
és akkor onnan szemlélem az élőket.
Oravecz Imre
POZITÚRA
Homlokomat
fekete festékkel
kereszt alakban megjelölöm,
hogy ellenségem
jól
célba vehesse.
Nem dicsekszem azzal,
hogy nem félek.
Tudom,
a gyilkos
úgysem értene meg.
Pontosan
céloz
a kereszt közepébe,
s hidegvérűen
húzza meg a ravaszt.
Tátong a lyuk majd
a szétlőtt homlokon,
a szentséges bibliai jel
legközepén.
A kiomló masszából
gondolatot és vért
markol föl akkor a gyilkos,
agyvelőt és sikolyt.
S én lerajzolom az életet –
az iszonyatos képet,
s megírom
leggyengédebb verssoromat.
Nikolaj Kolev Bosija
INTÉS AZ ÖRZŐKHÖZ
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Juhász Gyula
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Vörösmarty Mihály
KÖLCSEY FERENC
HIMNUSZ
A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
(1823)
SZÓZAT
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
“Egy ezredévnyi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, ó magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Vörösmarty Mihály
TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN…
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
József Attila
PARAFRÁZIS
Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
Mert minden élő egyedül
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Miféle vályú ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
Szünetlen érkező szívem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.
Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.
Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
Pilinszky János
A HÓDÍTÓ
Ül a király magas fejdelmi széken,
Harag lobog fel vad lángként szemében,
A szomszéd ország most haragja tárgya,
Miért virágzóbb mint saját határa.
“Hát tűrjem-é – mond – nem, nem Istenemre!
Hogy árnyat vessen agg fejem diszére.”
Kezével inte, arca elborongott
S körülhordozták országán a kardot.
Sok hősi nép gyülöngött táborába,
Míg harci kürtök buzdíták csatára.
És sok vitéznek csordul drága vére,
Míg a király várából nézve nézte. -
Lent a mezőkön eltiport vetések,
Kalász helyett most csontokat teremtek,
De semmi – a király győzelmet ére,
Örök dicsőség győzelmes fejére.
“Fel most barátim ünnepelni vígan!
- Mond a király kedvének mámorában -
Előttem bús ne légyen márma senki,
Vagy aki az, váramban elfelejti.”
S a vad öröm zaját a szél lehordja
A vár alatt terűlő pusztaságra,
Hol árvák, özvegyek mély gödröt ásnak
Az elhullt bajnokok nyugodalmának.
És oszlop jő a mély sírnak fölébe,
Győzelmi jel az agg király nevére,
S míg homlokára új korona szálla,
Mint a vitézség érdemlett jutalma,
Lent addig a sebzett hősök magoknak,
Feldúlt falvakban, mankókat faragnak.
Madách Imre
A MARSEILLE-I ÖNKÉNTESEK DALA
Előre ország népe, harcra
Ma győzelem vár, hív hazánk!
Ellenünk tört a kény uralma,
Vérben áztatja zászlaját,
Vérben áztatja rút zászlaját.
Halljátok! Már küldi a zsarnok
Vad, bősz ölni kész rab hadát,
Letörnek népet és hazát,
Bosszút állnak ifjon gyönge lányon,
Hajrá, fegyverbe hát!
Ma harcra hív hazád!
Csak jöjj, csak jöjj, öntözze hát
rút vérük a határt!
Fegyverbe hát!
Nem ül a zsarnok kénye rajtunk,
pokolra mind, a hitszegőt!
Boldog országot vív a harcunk,
boldog országban a jövőt,
Boldog országban a szebb jövőt!
És hogy ha kell, mind sorban állunk,
bár hív a dicső, hős halál,
Lesz újra majd ki sorba ál,
ellened, zord önkény úgy csatázunk!
Érintsd a kardunk, ősi szent láng,
ma győzni minden ellenen!
Szállj közénk drága szent szabadság,
várva várt harci győzelem,
Várva várt harci nagy győzelem!
Csatákkal írd föl zászlainkra,
írd föl századunk jelszavát,
Hadd lebegjen a világon át:
„Győz a lélek, s győz a hősi munka!”!
Francois Mireur
A RÉVÉSZ
„Reggel van, vagy esti álom,
Nem is tudom, melyiket várom,
Valami csörren a láda alján,
Nem gurul el, mert nem hagynám.
Jár-kel a sok ködös alak,
Kevés az id?m, hogy megvárjalak,
Talán ez az a hatodik kor,
Mindegy, hogy mikor és hol.
A révész némán fogadja két kezem,
Mindenki csöndben ül, én is ezt teszem.
A csónak ring a semmi tengerén,
Bár a világot bele ejteném.
Nincs part, sehol egy sziget,
Semmi sincs, nem látok vizet,
Csak a semmi van és a végtelen,
Ezt mindenki tudja: én is ezt teszem.
Lepereg minden, mit szerethettem volna,
De nem volt út, ami jó irányba indulna.
Nem volt semmi, mit enyémnek mondanék,
Az életem: semmirekell? hulladék.
Mit felejt el más, nem is kérdezem,
Elfelednek mindent: én is ezt teszem.”
Emerald
A TÜNDÉRKIRÁLY
Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
“Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng…’
“Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”
“Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám.”
- Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…’
“Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél.”
“Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon, -
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük.”
- Hát nem látod… ott – nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -’
“Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves füzfák törzse ragyog.”
“Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
- Édesapám, ne hagyj… ne – megállj:
megragad – elvisz a Tündérkirály…’
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s Ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.
Goethe – ford. Képes Géza
MESE A VILÁG PUSZTULÁSÁRÓL*
Én Xexenoxe angyal vagyok, könyvtárosa az Úrnak, aki följegyzem a Föld nevű bolygó pusztulását a későbbi angyalnemzedék számára.
A Föld bolygó lakói – kik magukat embereknek nevezték – műveltségükben, hatalmuk tudatában megsértették az Urat, megtagadták és kigúnyolták. Íme:
*
Vörös párákba burkolódzott a Nap. Tüzes volt az ég alja. Az Emberek elhatározták, hogy eloltják a Nap tüzét. Felverték a tűzoltókat, kivonultak, egük felé bökték fene hosszú létráikat, és a Napra irányították gőzfecskendőiket.
De megnyílt mennybéli kapunk, s teljes pompájában megjelent az Úr. Mennydörgő hangon szólt a munkálkodókhoz, kik fölényes vigyorgással bámultak a haragvó Fenségre. „Ostobák, tüzet akartok oltani, égi tüzet. Ezért megbüntetlek benneteket.” Majd felénk fordulva: „De időt hagyok nékik megbánásra. Az Úr elnéző. Csak megrémítem őket.” Az Emberek nevettek. Kérték az Urat, hogy adjon nekik egy nap haladékot, és csak aztán kezdje a büntetést. Az Úr ráhagyta. Az Emberek hatalmas, nedves ponyvákkal takarták le még hatalmasabb felhőkarcolóikat. Készenlétbe helyezkedtek.
Egy nap múltán elsötétült az ég, zápor nélküli villámok cikáztak, csapdostak, melyek ha átütötték a ponyvákat, az Ember modern fecskendőinek estek áldozatul. Háromnapi meddő harc után az Úr abbahagyta a küzdelmet. Az első csapásnál az Ember győzött. Az Úr pedig így szólt a körülötte összegyülekvő, megbotránkozott angyalsereghez. „Hadd nőjön gőgje, büszkesége; harmadik csapásomnál pusztulni fog.”
Kevés pihenő után újra megnyílt az égi kapu, és a vén Nap besétált rajta. Sötétség keletkezett, és az Emberek hiába várták a napfelkeltét. Hideg lett. A mindenható Ember a második csapástól sem hökkent meg. Hatalmas sugárzó gépekkel pótolta Isten melegét, és – nevetett. A báltermekben a néger jazz hangjai mellett vigadott a csapásokkal sújtott Embersereg.
„Nincs már Úr felettünk… Legyőztük az Istent… Éljen az emberi önállóság…!”
Az Úr még egyszer letekintett az égi résen, egyik kezével a kibújni akaró Napot tartja vissza, másikkal bosszúálló angyalseregünket küldte a Földre. Bosszuló hadunk az Embert legérzékenyebb pontján, technikai kultúrájában támadta meg. Elvágtuk villanysodronyait, felrobbantottuk gyárait, napsugárpótló gépeit. Munkánkat végezvén visszatértünk a Mennybe, hol az Úr komoran fogadott. Néki is fájt remekművének pusztulása.
*
Hat nap múltán – melyet szüntelen jajveszékelés, hörgés töltött be – hullaszag áradt szét a Földgolyó körül. Az Ember nem nevetett többé, és a világ sorsa beteljesedett…
Az Úr hat nap alatt teremtette, hat nap alatt pusztította el.
Radnóti Miklós – * A költô hagyatékából.
1926. február 12-én írta, tizenhetedik évét még be nem töltve, gimnazistaként.
ŐRIZEM A SZEMED
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ady Endre
BALLADA A SENKI FIÁRÓL (Villon)
Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.
Faludy György
THE END
This is the end, Beautiful friend
This is the end, My only friend, the end
Of our elaborate plans, the end
Of everything that stands, the end
No safety or surprise, the end
I’ll never look into your eyes…again
Can you picture what will be, So limitless and free
Desperately in need…of some…stranger’s hand
In a…desperate land
Lost in a Roman…wilderness of pain
And all the children are insane, All the children are insane
Waiting for the summer rain, yeah
There’s danger on the edge of town
Ride the King’s highway, baby
Weird scenes inside the gold mine
Ride the highway west, baby
Ride the snake, ride the snake
To the lake, the ancient lake, baby
The snake is long, seven miles
Ride the snake…he’s old, and his skin is cold
The west is the best, The west is the best
Get here, and we’ll do the rest
The blue bus is callin’ us, The blue bus is callin’ us
Driver, where you taken’ us
The killer awoke before dawn, he put his boots on
He took a face from the ancient gallery
And he walked on down the hall
He went into the room where his sister lived, and…then he
Paid a visit to his brother, and then he
He walked on down the hall, and
And he came to a door…and he looked inside
Father, yes son, I want to kill you
Mother…I want to…fuck you
C’mon baby, take a chance with us
And meet me at the back of the blue bus
Doin’ a blue rock, On a blue bus
Doin’ a blue rock, C’mon, yeah
Kill, kill, kill, kill, kill, kill
This is the end, Beautiful friend
This is the end, My only friend, the end
It hurts to set you free
But you’ll never follow me
The end of laughter and soft lies
The end of nights we tried to die
This is the end
The Doors
PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párizsba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párizsból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt,
én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Ady Endre
BUDDHA: TANÍTÁS A BOLDOGSÁGRÓL
- Így érvel az ostoba: ez a föld, ez az otthon az enyém, ezek itt a gyermekeim. Íme minden együtt van, hogy teljes legyen a boldogságom – mondta Buddha a tanítványainak.
Hallgatói megkérdezték: – Miért ostoba az efféle gondolkodás?
- Mert aki ezt mondja, az azt sem érti, hogy még ő maga sem a saját tulajdona. Valóban semmit sem birtoklunk, csak őrizzük egy ideig. Aki képtelen a dolgokat továbbadni, azt a dolgok birtokolják. Bármi legyen a kincsed, úgy tartsd a kezedben, mintha vizet markolnál. Ha nem így teszel, és ha tenyeredbe zárod, összenyomod. Ha magadhoz láncolod, a lényegétől fosztod meg. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad. Ez az igazi boldogság!
IKAROS
A gémet láttam, lent, a néma gémet,
a mély, kavics-tarkázta part felett.
Fehér kagylók közé bukott fejének
puha párnát fakó homok vetett.
Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
s hogy éri őszi záporok nyila.
Tragikusabban nem zuhant Ikaros
a tenger tajtékos szikláira.
Hullám hullám után illant az éjbe,
s rém lett belőle, bántó torzalak.
És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
ezüst páncélban csillogó halak.
A gémet láttam, lent, a néma gémet:
temetőjére halkan hullt a hó.
Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
mint egy pólusra tűzött lobogó.
A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
s a szél zúgott zimankós éneket…
Magasan, büszkén, fényes őszi égen
láttál-e már vonuló gémeket?
Áprily Lajos
ARJUNA SZÓLT
19. vers Te vagy a kezdet, a közép és a vég nélküli forrás. Számtalan karod van, a Hold és a Nap nagy, végtelen számú szemeid közé tartozik. Látom, a szádból izzó láng lövell, s ragyogásod által melegíted ezt az egész univerzumot.
20. vers Habár egy vagy, kiterjedtél az égben, a bolygókban, s a köztük levő űrben egyaránt. Óh, Nagy Lélek, félelmetes formádat szemlélve látom, hogy mind a három bolygórendszer lakosai megzavarodtak.
21. vers Az összes félisten meghódol Előtted, s Beléd hatolnak. Nagyon félnek, s összetett kézzel védikus himnuszokat zengenek.
22. vers Csodálkozva szemlélnek Téged az Úr Siva különféle megnyilvánulásai, valamint az Adityák, a Vasuk, a Sadhyák, a Visvadevák, a két Asvin, a Marutok, az ősatyák, a Gandharvák, a Yaksák, az Asurák és a tökéletessé vált félistenek.
23. vers Óh, Hatalmas-karú, bolygóján az összes félisten zavartan szemléli számtalan arcod, szemed, karod, gyomrod, lábad és rettenetes fogaid. Én is megdöbbentem, akárcsak ők.
24. vers Óh, mindent-átható Visnu! Nem vagyok képes tovább fenntartani lelki egyensúmtalan arcod, szemed, karod, gyomrod, lábad és rettenetes fogaid. Félek eget betöltő, ragyogó színeid, valamint izzó szemeid és szájaid láttán. Én is megdöbbentem, akárcsak ők.
25. vers Óh, urak Ura, világok menedéke, kérlek, légy kegyes hozzám! Lángoló halotti arcaid és félelmetes fogaid látványa elűzte lelki békémet, teljesen megzavarodtam.
Részlet: Bhagavad-Gítá
NE FÉLJ
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.
Pilinszky János
HALÁLTÁNC-BALLADA
Ott ült a Császár Dús hajában
hét csillag volt a diadém
rabszolganépek térdenállva
imádták, barna köldökén
A Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong.
De a bohóc sírt trónja alján -
“Mit sírsz” -rivallt reá – “bolond,
nincs szív mit kardom át ne járna
enyém a föld”… S hogy este lett
egy csontváz tántorgott eléje,
elfújta, mint a porszemet
-Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Gót ablakában sírt az Orvos
“Uram nektárod merre nő,
mely minden kínra ír s amelytől
felépül minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva szintelen borát:
“Igyál, e nedv hűs, mint a -mámor
s nincs seb, mit heggel nem takar
igyál, testvér e mély pohárból
csupán az első korty fanyar.”
-Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskébe s rőt
topánban s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
…”Ha jössz: a Holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
“Jövök már!”- szólt s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vittte
anyjához a vörös topánt
-Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Repedt tükrén ült a Céda:
“Hajamnak árja még veres,
miért, hogy a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
“Hopp Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma holt szerelmed torán
hadd üljön nászlakmát a lárva
ágyékod hervadt bíborán.”
-Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Éjfél borult a háztetőre,
Kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
a fülébe súgta:”Lásd, szamár
pénzeszsákodat hiába véded,
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senkisem.”
-Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Aranypárnán ült a Dáma,
s üvöltve sírt “ne még, ne még”
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú gót ívét,
“engedj, csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
még egy szerelmes léha bókot,
még egy gyötrelmes éjszakát” -
de ő rút foltot festve mellén,
mely mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testet a nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
-Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
“Isten vagy ördög egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a nagy talányt, amelyhez izzó
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem
megfejtem holnap estvelig.”
“Nem fejted”- szólt a hang- “nem fejted”
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik.
“Aludni mégy most, mint a többiek.”
-A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Pestis csengőkkel jött a dögvész
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
“Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! csengőm csörög
légy pápa vagy próféta rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn- én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron
“Görnyedt testünknek nincsen ára,
és meghalunk, mint a barom.
Kaszás Testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm egyet tégy nekem:
ha vinned kell, szórd szét trágyának
e testet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél…
-A földbe térünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus herceg!
Francois Villon – ford. Faludy György
A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
József Attila
HA VISSZAJÖN
És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.
És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
- Mint nővér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.
S ha érdeklődnék, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
- Aranygyűrűmet add neki,
semmit se válaszolj.
S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
- Mutasd a húnyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.
S ha végső órád kérdené
a későn érkező?
- Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon ő.
Maurice Maeterlinck – ford. Áprily Lajos
ÜLLŐI-ÚTI FÁK
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.
Kosztolányi Dezső
MONDD! MI LEGYEK?
Ha senkié nem vagyok, nem vagyok senki,
Nem akarok pusztán a magamé lenni!
Mikor önzetlen törődést nem adhatok,
Olyankor azt sem értem, hogy miért vagyok.
Lennék levegő, ha lélegzetet veszel,
Vagy megbocsátás, amikor rosszat teszel.
Lennék türelmes magány, mindig Rád várva,
Vagy lelki vigasz, a bánatodat látva.
Lennék még öröm is, a boldog napokon,
Önfeledt nevetés, sugárzó arcodon.
Lehetnék nyugalom, egy nehéz nap után,
Vagy szótlan ölelés, minden nap alkonyán.
Lennék játékos szellő, mi a hajadba túr,
Vagy csapongó gondolat, a szavakon túl.
Könnycsepp lennék, elérzékenyült arcodon,
Békesség, túl az értelmetlen harcokon.
Lennék gondoskodás, ami ki nem apad,
Vagy érzelem, ami a lelkedben fakad.
Lennék kívánság, mit szó soha ki nem mond,
Beteljesülés, mitől elmúlik a gond.
Lennék szabadság, ami foglyot sosem ejt,
Ki nem mondott szó, amit csak a szíved sejt.
Lennék dallam is, ami ringó táncba hív,
Vagy két lélek között, egy láthatatlan híd.
Lennék bármi, csak a magamé ne legyek,
Minden lélegzetet, valakiért vegyek!
Lennék szívesen minden, bár csak mondanád!
De ne legyek felesleges szívdobbanás!
ismeretlen szerző
EGY ÖREG INDIÁN DALA
Nem érdekel miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz és
És hogy szembe mersz-e nézni vágyaiddal.
Nem érdekel hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért,
és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók keringenek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját,
hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai,
hogy összezsugorodtál és bezárkóztál e a félelemtől,
hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmadat
és a fájdalmamat anélkül, hogy elrejtenéd,
vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak,
hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül,
hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak,
reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni,
hogy hű maradhass önmagadhoz.
Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is,
ha nem minden nap pompázik, és tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal s kudarcaiddal együtt élni,
és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani:
Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés
és fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel,
hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről,
amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és
hogy igazán szereted-e azt a társaságot,
melyet üres óráidra magadnak választottál.
Oriah Mountain Dreamer
A MAGÁNY
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én – megnyugodtam!
Hermann Hesse – ford. Juhász Gyula
ROMEO és JÚLIA (részlet)
Herceg:
Ez írás a barátot igazolja.
Így volt szerelme s Júlia halála.
Azt írja itt, mérget vett egy szegény
Patikárostól s a kriptába jött
Meghalni és Júliához feküdni.
Hol vagytok, ellenségek? – Capulet -
Montague – lám gyűlölségtek mily átok:
Szerelemmel gyilkolta meg az Ég
Örömetek, s én, mert tűrtem viszálytok,
Két atyafit vesztek: – így bűnhődünk mind.
Shakespeare – ford. Kosztolányi Dezső
ANNA ÖRÖK
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Juhász Gyula
LXXV
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Shakespeare – ford. Szabó Lőrinc
TÖBBÉ NEM CSATANGOLUNK…
Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.
Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.
Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.
Lord Byron – ford. Szabó Lőrinc
KÖD MULTÁN
Ha nem sír a köd már a sík körül
és eltűnik a tél haragja végül,
jön egy nap Délről és a beteg égrül
minden picinyke foltot letörül.
A zord idő engesztelőn nevet,
a május majd általveszi örökjét
s úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
mint a rózsát az enyelgő permeteg.
És álmok intenek, egy szebb valóság,
érő gyümölcsök, bimbók, gyenge rózsák,
egy alvó gyermek halk lehellete,
a homokórán andalgó zene,
Sappho bús bája, ábránd, béke, hála,
ligeti csermely – s egy költő halála.
John Keats – ford. Kosztolányi Dezső
NOCTURNO
Fekete-kék az éji ég.
Bokrok testőrködnek az útfelen.
A fák megláncolt árnyékai,
mint messzi kutyák, csaholnak.
A világ nagy virágkelyheiben
gyöngyös borként csillog az élet.
Szikár angyalok suhannak:
szivaccsal itatják.
Felvöröslik a hold is az égre,
kisebb, halványabb a tegnapinál.
Kicsi fényt az én szememből is
kiloptak tegnap óta.
Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.
Dsida Jenő
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Petőfi Sándor
VALAKI…
Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!…
… Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Somlyó Zoltán
MEGJÖTTÉL
Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj – nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
Bocsásd meg árnyék-életem,
meleg napverőn is holt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.
Anna Ahmatova – ford. Rab Zsuzsa
EGY KEVÉSBÉ ZSÚFOLT ÉGBOLT
Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.
Ana Blandina – ford. Mészöly József
ELŐSZÓ
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tôle,
Ô is sugni akart: csók lett belôle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ô égô csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bûn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.
Mindenkinek rokona, ismerôse,
Mindenkinek utódja, ôse.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgôt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Karinthy Frigyes
MEMENTO
A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.
Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér…
Heinrich Heine – ford. Karinthy Frigyes
TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, —
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!
Szabó Magda
Faludy György:
A TÁVOLABBI JÖVŐ
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
(Budapest, 1994)
Nemes Nagy Ágnes:
FÁK
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Arszenyij Tarkovszkij:
AZ ŐSZ UTOLSÓ NAPJAI
Az ősz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserűbb,
Szomorusággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megőszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél előtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rőt
Felhők mögül elővillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendő
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdő, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termő áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtől mennyekig futó
Klaviatúra billentyűsora.
(Fordította: Baka István)
Áprily Lajos:
MADARAK
“Pascua qui volucrum vivus
Walthere, fuisti…”
Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett…
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.
Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát…
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.
Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rimek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.
Babits Mihály:
PÁRIS
Fantázia
Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád
Új városunk friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyájkolompok.
Messze szőke Szajna mellett feketül egy híres város,
nappal ugyan feketül, de este mint az ég sugáros,
nappal gyászruhában ül, de éjjel fényruhában táncol,
míg a rendőr, szürke Hajnal, felhős homlokot nem ráncol
s rá nem süt zord őrlámpája mely sok titkos bűnt leleplez
akkor, tettenért, leguggol, akkor kissé csendesebb lesz,
de mint elfeledt csatornán rothadó test illó kénje,
csak az enyhe éjet várja, hogy kitörjön újra fénye.
Ott a nép mely nyüzsög az utcán, eleven, könnyelmü tábor
ott valami leng a légben régi tengerek savából;
ott az emberek szemében nem mereng öröklött átok,
s ázsiai lusta bú nem köt vergődő unokákat.
Ott, ha városzajon átzeng a vidék szélmalma, tücske,
nem miként kerékfogó sár, fényfogó köd, lélek füstje,
ott az ábránd nem ragad benn a lélekben, mely foganta,
ott a mélabú gyulandóbb, mint minálunk kedv és gyanta.
Homlokukat ott a házak messzebb merik tolni égnek,
ott sok ódon palotái állnak ősi dícsőségnek.
Ott sok új házon nem álmodt új vonal, szeszélyes hajlás
ott perelnek, rakva kőből, új öröm és régi vallás.
Ott az ó királyok vára nyitva minden közseregnek,
benne sok kincs: drága míve régi híres mestereknek;
ott a gót regényes egyház csonka csúcsa, gazdag hornya,
igazán regébe illik ott a híres Eiffel-tornya.
Régi vár, melyről dícsvágyó serdülőben álmok kelnek,
tündérváros melyről tágult szemmel hall mesét a gyermek.
Ez ama hajó, mely indul zátonyokkal tölt távolra:
nyúl fölötte kéményárboc, leng fölötte füstvitorla.
Ez ama fészek, amelyből költ a röpte némely sasnak
és neveknek, miket hallva ifjú becsvágy száll magasnak.
Ez a nagy boly melyet rakott sok hangyánál-hangyább hangya
ez a malom, melyről álmod a mezőn aszó kalangya.
S ez ama szőlőkert, melyben aszott anyja annyi bornak,
melytől egy világrész annyi nemzedéke dőlt mámornak.
Ez a drága trágya dombja, melynek nemes erjedése
elég, hogy egy kontinensnek talaját átássa-vésse.
Ez ama kas, melybe méhként száll a legkülönbek vágya,
ez a távol rothadó test, ez a fínom illat ágya,
mely a méla magyarföldi róna tétlen emberének
éber orrlyikát zavarja, távol hangszer, illatméreg.
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e messze pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében úszván?
Babylon, ha erre volna, nemde bomlott cimbalomként
lenne hangolt lelked, annak hallva zenéjét koronként?
Babylon ha erre volna, azt hiszed hogy illatától
tétlen ideged hárfája nem rezegne meg magától
s súlyos álmok iszapával bús lelked nem lenne sáros? –
Messze szőke Szajna partján feketül egy híres város…
Csoóri Sándor:
HA ENNYI VOLT AZ ÉLET
Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.
Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.
Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.
Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.
Jacques Prévert:
HOGYAN KELL MADÁR-PORTRÉT KÉSZÍTENI
Először fessünk egy kalitkát
nyitott ajtóval
azután
valami kedves
valami egyszerű
valami szép
valami hasznos dolgot
a madárnak
akkor tegyük egy fa mellé a vásznat
egy kertben
vagy ligetben
vagy erdőben esetleg
s bújjunk a fa mögé
némán
és mozdulatlan…
A madár olykor nagyon hamar ott van
azonban eltelhetnek hosszú évek is
hogy rászánja magát
Ne csüggedjünk miatta
várjunk
várjunk ha még évekbe telne is
a madár korai vagy kései
érkezésének semmi köze sincs
a portré sikeréhez
Amikor megjön a madár
ha megjön
a legeslegnagyobb csöndben legyünk
s úgy várjuk hogy a kalitkába menjen
s ha megtörtént
csukjuk be finoman az ecsettel az ajtót
utána
egyenként kenjük el a rácsokat
de vigyázzunk hogy a madár tollaihoz ne érjünk
Majd aztán fessük meg a fát
válasszuk ki a legszebb ágat
a madárnak
fessük meg a zöld lombot friss szelet
porzó napot
a fűben mozgó állatok zaját míg forr a nyár
majd várjuk meg hogy dalba kezdjen a madár
Ha nem dalol
rossz jel olyasmit
jelent hogy rossz a kép
de ha dalol az jó jel azt
jelenti hogy kézjegyet tehetünk rá.
Akkor hát roppant óvakodva
emeljük ki egy tollát a madárnak
s írjuk oda nevünk egyik sarokba.
(Fordította: Csorba Győző)
Ady Endre:
DIVINA COMOEDIA
Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.
Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt… elég…
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!…
Váci Mihály:
VALAMI NINCS SEHOL
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- “Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Arthur Rimbaud:
A VÖLGY ALVÓJA
Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.
Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hűsén,
Alszik, hanyatt a fűben s arany felhő lebeg fenn
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!
Lába a sásszirom közt; alszik s mosolyg az ajka,
Mint beteg gyermeké s álom mosolyog rajta, -
Oh Természet! melengesd szegény fázó fiút!
És száll az édes illat s cimpája fel nem érez,
A nap süt s keze csöndben simul csöndes szívéhez,
Alszik. S jobb oldalán két kármin szájú lyuk.
(Fordította: Tóth Árpád)
Babits Mihály:
AZ ISTEN ÉS ÖRDÖG…
Az Isten és ördög két jó hivatalnok.
Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,
mióta az Ember, e gyenge akarnok,
viszi mindkettőnek ürült hivatalát!
Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.
Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket
karmol házaival; majd fölibük szökken
és nagy diadallal lebombázza őket.
De talán úgy kell és már elvégeztetett.
Én már összeomlott városokat látok.
Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,
s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.
Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz
s messze tereket fed a vasak selejtje:
feledt célú gépek hullamezeje az,
ahol a rozsdának nyil virágoskertje.
A megmaradt ember kibúvik tornyából,
Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.
Van-e még friss szellő eleven virágból?
Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?
Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?
Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?
S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,
nézni még óriás óráját, az eget?
Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,
magunk gyilkosává ítélt embereknek,
Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta
gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?
Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok
a fa alatt, mely pár aszu meggyet ad még,
s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok…
Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!
Reményik Sándor:
JÓAKARAT
“Én jót akartam, – s minden rosszra vált…”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!
“Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…
Reményik Sándor:
VÉGRENDELET
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.